Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXVI. Vadorzók (színnyomatu képpel)

160 -«*> Tán azt is kitalálja, hogy ki zavarja így meg az éjszaka némaságát, de azért hallgat. Hogyne, hisz' jó czimbora annak a puskának a gazdája! * * * Kétféle fajtája van a vadorzónak, aki úgy különbözik egymástól, mint a bérezi ordas a lápon született gyáva csikasztól. Alapjában véve ugyanaz mindakettő, de erkölcsben, szokásokban mégis van köztök különbség. Amaz a hegyvidéki vadorzó, a ki csak az erdőségben érzi magát otthon; a másik a síkságok lakója, a ki csak a „tolvajpuskás" nevet érdemli meg. Erről beszélni alig érdemes. Korcs-vér, a melynek nem terjed tovább a vágya, csak hogy a falvak határában megüljön valahol a krumpliszélen, vagy a tengeri föld sarkán s puskavégre várja a süldőt. Óraszámra el tudja nézni, hogy harmincz lépésnyire tőle hogy játszik a legelő tapsifüles, de ez a távolság neki messze van. Inkább elereszti a vadat, semhogy az egész töltést bele ne durrantsa. Ha pedig sikerült a furfang, ujjongva szalad, hogy tarisznyájába tegye az ártatlanul kiszenvedett barmot. Emellett gyáva, mint az a boldogtalan nyúl, a melyet elejtett. Önként odaad puskát, vadat, csak más baja ne legyen. Magyarországon sok az efféle síksági vadtolvaj. A hegyvidéki már más. Gyors, ügyes és szívós. Ha egyszer utána veti magát a nagy vadnak: nyomozza, mint a véreb. Ösmeri az erdőt minden sajátságaival; a vadak szokását, életmódját, apróra tudja; megmondja a szarvas nyomából, hogy milyen korú, milyen nemű; egészséges-e, beteg-e; üldözték-e, vagy csak játékból szökött egy-két hosszút? És ha egyszer rajta van a nyomon, akkor kitartó. Nem órákig, de napokon át les a prédájára; ha kell, heteket áldoz, amig czélt ér, de czélt érnie kell. Az ilyen vadorzó már érzi a vadász minden gyönyörét; őt annál boldogabbá teszi a siker, minél fáradságosabb küzdés eredménye. Ha kiindul hazúlról, feldobog a szive arra a gondolatra, hogy halált megy osztani. Mert a gyilkolás épp' úgy szenvedélye, mint a vadásznak, csakhogy ő lopva, alattomban, sokkal több óvatossággal jut egy-egy szép lövéshez. Ez teszi azután kegyetlenebbé. Innen van, hogy megszokja a tigris sompolygását, s mert nem válogathatja az időt s az alkalmat: bátorsága mellett is az alkalmiság béklyóiba kerül. Hős, ha erre van szüksége; sunyi és kígyóként tova sikló: ha így többre megy. Az ilyen orvvadászt csak a hegy neveli. Mintha a síkság erdejének nem is volna meg az a különös varázsa; az az elvadító, edző levegője. A fák közt, a bozótban, megszokja a magányos ember, hogy szükség esetén épp' úgy kijátszsza üldözőit, mint a menekvő vad: de támadni, ellenszegülni nem igen mer. A lápi csikasztól csak egy fokkal különbözik; a bérezi ordashoz még csak nem is hasonlítható.