Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XXIII. Az első hó

142 -so így marad itt minden sokáig érintetlenül, mint tündérektől védett nebántsvirág. S mikor a nap egész ragyogása megtelíti a fagyos levegőt: megcsendül benne az egyetlen dalos szózat, a mi a tél magányát édes zenével teszi hangulatosabbá. Jönnek a tengeliczek. Apró seregekben hajóznak át a légi térségeken, s eközben egyre hallik dallamos pittyegésök, mintha láthatatlan művészek hegedű-húrokat pengetnének. Piros fejők, barnafoltos begyök, sárga sávos szárnyok tarkasága összekeveredik, s a mint lelibbennek a bogáncskóróra: úgy tetszik, egy sereg színes pille rezgeti rajta szétterített szárnyát. Vígan szemelik ki a bolyhos magtokot s folyvást kívánják egymásnak hozzá a jó étvágyat. Néha egy jó torkú hímecske csattogó hímnuszszal csap fel a magasba; a messzecsengő szózatot meghallja nagy távolon is az idegen csapat; az se marad adós a válaszszal, s egyszerre csak a versenydalnokok üdvözletétől zeng a kék magasság. Végre is felkerekedik valamelyik társaság s czipegve röpül tovább, a szebb dalt daloló, erősebb hanggal éneklő pajtás felé. Az árva bógáncskóró pedig ott ingatja tovább is a szárát a pusztaságon, az első hó szűzies birodalmában. Vége az ősznek, itt a tél, amely fehér ravatal díszét borítja a halálos álmot alvó földre.