Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406
XIX. A puszta éjszakája
*cr 107 visszazsugorodik, parányi földi csillagá lesz, a melynél a puszták fia alig talál oltalmat az őszi hideg ellen. Fütyöl a szél, ez az egyetlen állandó hangja a rónaságnak. Ezt az örökös sóhajtást szünetlenül hallom és élvezem; ezt a beszélő lélekzetvételét a pusztának nem unom meg soha. Ritkán szól már a tücsök, a nyári éjszakák e fáradhatatlan lantosa; a hűs éji légben hiába is zengné szerelme dalát, nem ezt az éjszakát választja a boldog szerelem a szabad ég alatt való ábrándozásra. Olyan itt most minden, mintha a vég kezdete kerítette volna hatalmába a földet. Az égen szürke csíkokban vonul egyik sereg felhő a másik után; a hold valahol ott bujkál közöttök, megfényesíti néha a szélöket, attól olyanok lesznek mint a göndör bárány; a sok fényes fodor szinte megcsalja a szemet; azt lehetne hinni, hogy csupa apró nyári felhők azok, pedig az őszi éj szürkeköpönyeges, esőt igérő vándorai. A nagy üresség csaknem megdermeszti az embert, s a nagy magány kísértetek országát sejteti, a melyben földi halandó csak az álmok ölén át haladhat végig sértetlenül. A legelső tanya jó félórai út innen; ott legalább az akáczfára települt baromfi pittyegése bizonyít valamicske elevenséget; — de itt a lekaszált rét szélén, az árokpartra kikapaszkodó sás közt hencseregve, nem veszek észre egyetlen hangot se, legfölebb ha a szivarfüsttől megriadt kecskebéka nagy hirtelenséggel czuppan bele az árok vizébe. Fütyöl a szél, az őszi szél! . . . Máskor ezen a helyen pitypalatty verését hallgattam féléjszakákon át; libegő gémek hasgatták a magasságot, amelyből csupa langyos szellők ereszkedtek le hozzám; a gulya kolompja ha meg-megcsendült, el tudtam tőle szenderedni, mint a hogy el tud altatni az esti harangszó. Most a pitypalatty elhízva lapul meg vándorútjában; a kölestarló barázdái közt alig várja, hogy pihent erővel folytathassa tovább kimért keserves pályáját; a gémek, mintha korai téltől tartanának, elvonultak már erről a vidékről, még egy vakvarju se riogat bele a sötétségbe. Csak a gulya kolompját hallani elvétve, de olyan rekedt, olyan szomorú a hangja, hogy nem tudok örülni repedt harangra emlékeztető zörgésének. Ha még az őszi szél se fújna, kétségbeejtene a tökéletes csend, amely szinte süketté teszi ezt az egész pusztát. Alig is hiszem, hogy ugyanaz a virághímes térség ez itt, amely úgy tárult ki bőséges kincseivel a nyáron, mintha az isten nyitott tenyere lett volna. Még előttem a kép, a mikor a súlyos buzakereszteket felrakták az aratók a négyökrös, vendégoldalas szekerekre; hol csára, hol hajszra húzva indult meg a jószág a terméssel. Most szürkeség nyúlik el a ringó kalászok bölcsője fölött, azóta a hörcsök is bevonult róla a tengeri földre, s ott űzi rabló garázdálkodását; legfölebb a jöttment egércsaládok kajtatnak még szemet a tarlóban. 14*
