Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XIX. A puszta éjszakája

108 -c>o Milyen messzire van a tanya s mégis elhallani ide az éjféli kakasszót. íme az első eleven hang, a mi felrezzent álmodozásomból. Becsülöm ezt a parasztnak szánt ébresztő órát; mintha látnám, hogyan csapkod szárnyával, amikor vöröstaréjos fejét fölemeli, s behunyt szemmel eldalolja a figyelmeztető szózatot. A vén pulykakakas megdobban tőle felriadtában az eperfa villás ága közt, s neki is kibugygyan öblös melléből az óvatosságra intő glukk-glukk! Mennyi idill volna ez együtt, ha még most is a nyári éjek meleg fuvalma szökelne a pusztán! . . . De most csak az őszi szél fütyöl; alá bújik a szamártövisnek, megrázza rajta a fonnyadó bogáncsrózsákat, azokról lehúll a didergő apró bogár a földre . . . s csak fúj a szél szünetlenül. Kibújik végre a holdvilág; az imént rongyos felhő akadt az útjába, eltakarta. Mintha még több lenne most az árnyék; a szétömlő sugárban feketébbnek tetszik a fa alja. Néhány fűzfa simul egymáshoz az árokparton, azok lombja alatt még sötétebb az éj, mint a mig nem sütött, csak derengett a hold. De kint, a messzeségben, az egész titkos ürességet befogja most a kevéske fény, meglátni a tarlók világos sávjait s a széles tengeri táblák erdőségét. Mintha egy kútágas sötétlő vonala is rá rajzolódnék az ég aljára. Mindössze egy gondolatnyi ideig tart az éji kép; egy jókora sóhajtás azalatt már újra a sötét kietlenségbe veszne; nincs hang ilyenkor, hanem az őszi szél, a szeptemberi szél, folyvást próbálgatja legújabb nótáját. Csak ez a nagy, kietlen némaságuk ne lenne az őszi éjszakáknak! Csak egyetlen éneklő madár csipogna álmában a ringó bokor között! . . . De bizony az is ritkaság, ha a költöző madár búcsúszava leér idáig. Hallani, ha a daru kurrog, amikor a szélkiáltó jajong, meg amikor a csapatokba verődő vadlúd vezérgunárja geggen egyet, hogy jelt adjon az elmaradottaknak: hanem ebben egyikben sincs vidámság. Éjfél múlik, mindjárt hajnalodik. Mintha már hullana a harmat, elállt a szél. Az apró fuvalmak mind elbújtak a frissen levágott sarjurendek alá, a pajkosabbja még onnan is kisurran s viszi magával a fonnyadás illatát. S én folyvást itt vagyok a pusztán és boldogan tűröm, hogy megöleljen a szeptemberi éj némasága.