Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVI. Ősz az idő

89 Fűrj, fogoly, nyúl, fáczán, mind csak olyan parasztnépség ennek a csudakutyának. Külön módszer szerint bánik el valamennyivel; ha nyulat áll, szinte azt hihetnők, hogy utálja, úgy elfordul tőle a testével, s csak a fejtartásából tudom, merre vaczkolhat a tapsifüles. De van valami, ami őt is kihozza a nyugalmából, amitől, mérsékletesen bár, meg tud bolondulni, mert valósággal szerelmes belé, s elfogja a remegés, ha a közelébe kerül. Amikor az erdő fái kezdik a színöket változtatni, s tarkán sárgul és piroslik rajtok a levél; amikor a galy hullatja már díszét, s megritkulva mutat helyenkint csupasz ágakat; amikor a verőfényes napra hűvös est következik, s permetező, aprószemű esőt hint le a felhő a nyirkosságra hajlandó földre: akkor van itt újra a remek madár, a Britt szivének a gyöngesége. Akkor húzódik az erdei szalonka a meleg dél felé, ahol könnyű majd élelmet keresnie télen is a nedves, porhanyó talajban. Ilyenkor nem hallik nászdala, amely tavaszi estéken legszebb zenéje a vágásoknak; nem is libeg többé húzása idején, hanem suhan; a hűvös esték nem valók kalandos kirándulásra, legfölebb egy kis légi sétautra, a mely után, úgy lehet, nyomban következik az éjjeli vándorlás, messze vidékre. Akkor kell látni Brittet, amikor ez a hosszúcsőrű vándor kerül eléje. A bozót közt, a száraz haraszton sokszor csak a zörgése árulja el, hol áll. Egyszer csak kicsap a tüske közül a megriadt szalonka s nemsokára előkerül utána az összeszurdalt, vérző pofájú eb; izgatottan keresi nyomunkat, a melyen ránk talál. Csöndes, napfényes őszi délelőtt, a bokros domboldalok magányában, egyegy kis tisztás szélén állva, hányszor biztattam Brittet, hogy verje ki a cserlevelen meglapult madarat! Futott volna előle a szalonka, de az okos kutya nagy hirtelenséggel eléje fordult mindannyiszor, nem engedte, hogy lövés nélkül illanhasson el az erdő szépe. Megzörren a bokor, egyetlen tapsolás hallatszik, attól a cserlevél el kezd hullani valamelyik galyról, amelyet a madár kicsapódó szárnya megérintett; egy villanását látjuk a szalonkának, ha az alatt gyors kézzel le nem lőjjük, vége a reménységnek. Bánatos szívvel veszszük észre, mint ereszkedik le a túlsó domboldalon, a hová a völgyön át negyedóráig tartó utat kell tennünk érte. De ha jó lövésre a levelek közt lehull a holt madár, milyen jutalmazó pillanat az! Bársony: Erdőn, mezőn. 12