Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVI. Ősz az idő

90 Britt nyomban hozza, alig érinti fogával, nehogy megnyomja; szájából lecsüng a hosszúcsőrű madár furcsa lapos feje; a rozsdabarna, gyönyörű tarkázatú tollakat megborzolja a szél; egy kis vér festi a szalonka iromba mellét . . . A kutyát körülriogja a szajkó, azután megint csönddel van tele a környék. Egy szép halott van a kezünkben, amelyért órákig tudtunk fáradni dombnak fel, völgynek le; s ha egyet sem fűzhetünk akgatékra, csak a vizslánk derék munkáját láttuk, akkor is meg vagyunk jutalmazva mi, akik a járatlanok előtt kegyetlen vérengzők hírében állunk. if <c >s Bizonyos, hogy a vizslával való vadászat a legnemesebb faja minden vadászatnak. De azért senki se higyje, hogy csak ebben lehet igazi nagy gyönyörűségök a Nimródfiaknak. Egy falka jó kopó zenéje a nagy területü rengeteg erdők vidékén felülmúlja izgalomban mindazt, amit a vizslától várhatunk. Ahol a tüskebozótot, a sűrű völgyek szakadékait ember nem járhatja, ott a kopó az úr. Nem hivatása csöndben jelezni a vadat; mit érne az a vég nélkül való erdők homályában ? Űzni, hajtani az egyszer felvert őzet vagy nyulat, rogyásig vágtatni a nyomán, amig a zaklatott állat tüdeje kifárad, lába egy kis pihenés alatt megmerevedik : ez a dolga a szabadságban felnőtt kopónak, amelynek a vérengző hajlam még érdeme, mert fokozza szenvedélyét. A dombos, völgyes, keskeny nyílásokkal megszakított erdők isteni tájéka vesz körül ily helyeken bennünket; néhol egy-egy tisztás is akad, ahol messzire ellátunk a túlsó erdőgerincz irányában; tíz lépéssel beljebb viszont egy puskalövésnyire se hatolhat be szemünk az összefonódó bokrok közeibe. Ebbe az útvesztőbe eresztjük a kopót, amig magunk elállunk valamely pontján az erdőnyílásoknak, ahol a vad „forog". Avatatlan ember keveset sejt arról, hogy mi az a „vad-forgás", pedig kopózó vadász enélkül a lelkét is hiába futja ki. Minden isten-teremtésének megvannak a maga utai, szokásai, amelyek az életét jellemzik. Ahol a vad otthon érzi magát, ott meg is telepszik, s az ily területet még zaklatásra se szívesen hagyja el. Amikor hát a kopó az erdőben moszatolva felveri a vaczkoló vadat, az menekül ugyan, de ösztöne és szokása rendszerint arra az útra téríti, amelyik úgyis rendes járása, ahol úgynevezett „forgója" van. Aki ösmeri a vad természetrajzát, az oly területen is hamar tájékozódik, ahol sohasem járt, s a szerint intézi a dolgát. Ha mély völgyek legsűrűbb bozótjában hajt állandóan a kopó, majdnem bizonyos, hogy róka van előtte; ha a ligetes erdőrész felé fordul a hajtás, s aránylag kis körökben kering, ott nyúl bakfittyel a szimatvesztő árkokon keresztül; ha nyílegyenesen csap be a falka a szálerdőbe, s egyre messzebbről halljuk a roppant gyors hajtás csahos hang-