Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

XVI. Ősz az idő

88 Ttó Pedig dehogy is lármázom; inkább csupa fül vagyok, hogy jobban figyeljem ezt a kívánatos hangtalanságot. Ember nem is kell társul ilyenkor, csak egy jó kutya, amelynek ha intek, kitalálja a gondolatomat. Kint ér a hajnal, amikor még csak a ködök gomolyognak a mezőn; alig látom a pirkadás kezdetét, máris kikívánkozom oda, ahol csak a természeté vagyok. Ha tarlók síksága kerül elém, megtalálom abban az elsárgult laposságban is a szépet; mennyi piczi apró virág cseperedik ki a száraz alacsony szalma közül. Ott szeret a fürj; megvonul a barázdában, mialatt finom orrú társam gyors vágtatása közben megérzi. Hogy megtorpan, mintha a szél ütötte volna! Állja a vadat mereven. Oda sietek, s utamban majd hogy rá nem lépek egy anyányi süldőre. Kipattan a nyúlfi, sunyin szökik, lecsapja fülét a hátára, aztán, ha hite szerint túl van a veszedelmen, villát csinál a két füléből, s hamisan rázogatja, mutogatja futtában a fehér ülepét. Fűrj-söréttel is keresztül lehetett volna buktatni a fején, de csak hadd szaladjon, hisz' nem állotta a kutya. Nem pecsenyére vágyom, csak mulatok, az élvezetből pedig Brittnek is ki kell vennie a maga részét. Britt megérdemel ennyi figyelmet, ennyi önzetlen barátságot. Hűség s okosság dolgában páratlan ő; ragaszkodó és engedelmes, figyel minden legkisebb mozdulatomra, egy halk fütytyel, kezem egy gyönge mozdulatával kormányozom; kijelölöm neki az irányt, amelyben keresnie kell, megmutatom ujjam egy fordításával azt a bokrot vagy gazt, amelyikre különösen kíváncsi vagyok, s azt nyomban átkutatja. Britt éles észszel, világos gondolkodással cselekszik mindent. Sík földön, ahol látjuk egymást, széles ívben keresztül-kasul vágtat előttem, fejét magasra tartva elkapja a levegő mozdulását: nincs-e benne egy paránya valami vadszimatnak? De ahol sűrűség van, kukoriczában vagy bozótos vágásban, ott csak annyira bujkál a közelemben, amennyiről folyvást jól szemmel kisérhetem s észrevehetem, ha vadat jelez. Valóságos szobor a derék Britt; feje magasan a levegőben most is; ez a hatalmas öntudatosság mutatja a nagy biztosságot, meg a remek orrt, amelynek nincs szüksége rá, hogy a gaz között turkáljon, ahol telelihegné magát fűmaggal, muharral. A kutya előre nyúlik, megrándul néha orrczimpája, szeme csupa vágy, csupa tűz; féloldalt rám pislog, aztán megint oda néz mereven, ahonnan a vad szagát érzi. Homlokán egyetlen ráncz se türemlik, füle nyugodtan csüng le, csak kinyújtott, megfeszült farkavége rezeg, az se izgatottság nála, csak olyan, mint amikor valaki a kezét dörzsölgeti örömében. Az egész kutya ékesen szóló némaság. Mintha azt mondaná: „Ugyan erigy már, verd ki abból a maroknyi fűből, vagy küldj engem előre, mert én bizony itt állok neked akár holnap reggelig is, ha nem szólasz!"