Bársony István: Erdőn, mezőn, Természeti és vadászati képek / 3. kiad. Budapest, Athenaeum, 1904. / Sz.Zs. 1406

I. Arasznyi világ

«KT 5 S ha már ez a sajgás úgy sem mulhatik el a szivemből; ha már úgy vagyok alkotva, hogy csupa mohó kívánság lakik bennem s élveznék szemmel, füllel, tapintással és értelemmel; akkor legalább iparkodom megkönnyíteni a betegségemet; keresek egy világot, a melyik előttem jóformán egyenlő a semmivel, pedig alapjában véve nincs számottevőleg mögötte annak a másik, valamivel tágasabb világnak, a melyet én a magaménak vallok; s amint tapasztalom, hogy mint olvad össze szememben a két világ közt képzelt különbség: csillapodik a lázam, valami csendes megnyugvást érzek, nem esik többet olyan nehezemre a tér és idő végetlenségének a gondolata; mert érzem, hogy minél messzebbre látnék, annál több lenne, amit nem értenék meg, s annál határozatlanabbnak tűnnék fel előttem ez a két fogalom, aminek egész nagyságában lakik a mindent betöltő egység, az őserő, az isten. í: sí sS Két könyökömre támaszkodva, fekszem a fűben. A gyönyörű szép földnek mindössze egy akkora darabja van előttem, a mennyit a két tenyeremmel betakarhatok; egy arasznyi térség az egész, széltében, hosszában, még fölfelé is a szememig. Arasznyi világ, a melynek megvannak a maga határai, mint az enyémnek a nagy kék bura alatt; megvannak a szépségei és a csudálatosságai, észlelhetők mind az öt érzékkel; hemzsegnek rajta a lakók, akiknek eleven társadalma nem szűnő mozgással emészti, töri magát, hogy minél hívebben kövesse ösztöne parancsát. Nem látok egyebet az egész nagy mindenségből, csak ezt a csöppnyi földet, a melyre éjszaka borul, ha ráteszem a kalapomat, melynek a karimája így is árnyékba borítja, a mint föléje hajlik az arczom. Az óriás napot, amelynek százezer mértföldnyi hosszúságú tűzkévéi robbannak el a föld felé: én, a parány, elfogom a még gyarlóbb, még kisebb paránytól. Csak a hátam érzi a nyári nap hevét, a mellemet már a földréteg hűvössége éri; sóhajtásom jókora szelet támaszt az arasznyi világban; megmozdul rá a sűrű pázsitfű, nagyot bólint egy törpe páfrány magános ága; a cziczkóró levele rezeg; megakad a hangyavándorlás egy pillanatra, várja az apró, fekete sereg, mig elmúlik fölötte a váratlan vihar. Egy kis mélyedése az a sík mezőnek, ami véletlenül elém került, amikor lefeküdtem a fűre, arczczal a földnek. Az arasznyi világ itt hasonlít a völgyhöz, amelynek a fenekéről már nem látni tovább, mint a meddig a dombos emelkedés éle vonul. Azontúl a csöppecske völgy lakóit is csak ugyanannak a nagy kék burának a hajlása födi be, a melyik engem, az én nagynak képzelt, szépségekben gazdag világommal együtt. Belemélyedek az arasznyi világ titkaiba; elnyom a mérhetetlen nagyság és az immár nem érzékelhető kicsiség összehasonlitása; a nagy némaságban, amit csak a természet hangjai szakítanak meg, mintha valami örökös, nagy zúgás elmosódó egyformasága ülepednék agyamra; mintha millió és millió mértföldről hallanám