Bársony István: Csend / illusztrálta Neogrády Antal. Budapest, Légrády, [1895]. / Sz.Zs. 1451

Napvirág

8 BÁRSONY ISTVÁN I CSEND A szegény föld ránczosra zsugorodik össze az aszálytól ; minden növény sínyli a nap hevét ; csak ez az egy szál napraforgó duzzad az erőtől, egészségtől és mohón fordítja sugárra szomjas arczát az ég felé, ahonnan lángostorok csapkodnak le ránk, elbágyasztva itt minden életet. Egyre tüzesebben sütött a nap; szinte éreztem, hogyan siklanak végig rajtam lángfulánkjai. Amelyek az imént jobb vállamat érték, mind átcsúsztak lassan a nyakamon s a szivem táját megpörzsölve, lehullottak rólam a fű közé. A sugarak útja megmutatta a nap haladását; a napraforgó csak azt ügyelte. Eljöttem ide, a pusztára, a nyári hajnal születésének az ünnepére. A hajnal régen elmúlt s én mégis itt vagyok. Megbabonázott a napraforgó, akit a napimádásban nem tudok utóiérni. Te százszorszép virág, felelj nekem: miért hogy kelet felé fordulsz, amikor a hajnal fölébreszt? S miért oly szomorú, bánatos az arczod, hogyha leszáll a nap ? Mintha szakadozott sóhajtás támadna körülöttem : „0 Héliosz! ... Te örök forrása a fénynek s a melegnek ! Te ősélet! ... Te tűzből való isten !" ... Tán ezer mértföldnyiről tér meg ide most az eltévedt visszhang, az ismétli az én hajnali imádságomat.