Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A keresztes bak

79 felkapja fejét s körülnéz. Agancsa már teljesen érett; egyenletes, magas és sötét; mindegyik szára egyegy tökéletes keresztet mutat az agancságak alakulásával. S az agancs egészben is vastag; jól gyöngyözött. Csak egyetlen egyszer láthatta jól, a mikor egy fuvaros kószáló kutyája éppen eléje ugrasztotta ki a sűrűségből. Máskor csupán csak „hallotta"; a mint tudniillik a vén bak rekedt erős mély böffenésekkel „riasztott". Meg lehet azt ösmerni száz közül is. Vadász legyen, rókajárásu, hiúzszemü, a ki ezt a bakot be tudja cserkészni. Éppen elég volt ennyi, hogy összefusson a nyál a szájamban. Vágyó reménykedéssel indultam el az avaros erdei uíon. Csakhamar éreztem a magány gyönyörét, a mely az ezerarcú és ezeréletet rejtő erdőben is meglep, ha nem érzek embert a közelemben. A fák közt a szél ereje gyöngült, majdnem el is halt. Csak a fák koronáján lehetett látni, hogy odafent nyugatról keletre siet a légáramlás. A vékony felső galyak hajladoztak, birkóztak a széllel s visszavissza lendűltek a helyökre. E közben imbolgó árnyéktánc mutatta idelent, a nagy fák derekán, hogy milyen rebbenősek a széltaszigálía galyak. Különben csend volt s máris megszállott a vágyó kíváncsiság, hogy lessem-kuíassam az erdőt. Megállottam egy rücskös kőrisfa mellett s hozzátámaszkodtam. így mintha magam is részévé váltam volna a mozdulatlan fának. Szétnéztem. Előttem volt az erdő hatalmas élő szervezete, a mely ugyancsak kezdett már ujhodni. Halk zúgás morajlott át fölötte; csudás szélmelódiák keletkeztek, meg újra elnémultak, hogy kisvártatva megint csak fel-feltámadjanak. Néha távoli sikoltást