Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627
Egyedül
10 ván faíörzsnek íarí. Fülét a hálára fekteti, meg újra felmereszti; előre mászik, egyet gondol s baktatva közeledik felém. Akkorra már elveszem a szemem elől a messzelátót s a nyúl most hirtelen meglátja, hogy látom. Meghökken, kíváncsisága aggodalommá válik; nagyot lódul s beugrik oldalt a bozótba. A fácánkakasok durrognék, kakatolnak; nagyokat rikkantanak s utána berzenkednek; hívják a tojóikat; teszik nekik a szépet, fácánmódra. Néha kifut egyikök-másikok az erdei útra; olyan sötétek, hogy szinte zománcos-feketék. Rögtön észrevesznek s visszaszöknek a védő bozótos alá. Szemesebb, ravaszabb az ilyen fácánkakas akármelyik tapasztalt vén rókánál. Sárgarigó fújja a fa koronáján a tilinkójáí. Felel neki a másik, jó messziről. Fuvolaművész mind a kettő. Csudálatos fuvolahangverseny, amelyet összetanulatlanul fújnak. Annyira egyéni valami ez, hogy nincs két sárgarigó, amelyik egyforma dallammal fuvoláznék. Csak abban hasonlítanak egymáshoz zenei „gondolataik," hogy mindegyik kérdez velők; örökké kérdez. Még amit mond, azt is kérdezve mondja. Úgy tetszik, mintha láthatatlanul kisérnének úíamon s egymást figyelmeztetnék rám. Szinte megörülök, amikor elmaradoznak tőlem ; amíg kérdezgettek, mindig felelni szerettem volna nekik s nem bírtam eléggé ügyelni a mindenütt sejtett vadra. Eközben esteledik sa nap már csak a fák koronáján csillan. Az erdőben terjed a homály. A madárhangok gyérülnek. A rigók zajosak még, meg a feketefejű poszáta csicsereg; egy pintyőke csattog; őszapókák surrannak el a galyak között s halk pörcögéssel beszélgetnek. Csak fülemülét nem hallani; pedig ő nélküle a madárzenekarból hiányzik a prímás.