Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egyedül

It Mélyen bent bolyongok az erdő szívében és még nem találkoztam vele. Akit tudniillik annyira keresek. Napközben meleg volt s a finnyás nemes vad olyankor későn hagyja el az árnyas hűvös sűrűt. De most már tavaszi fuvalmak szálldosnak ; hozzák a sokféle illatot. Valahol gyöngyvirágnak kell itt rejtőzni ... A magasban megreccsen valami; gém vonul át az erdő felett, az szól rekedten ; lomhán úszik odafent, víz felé tart; lassan ereszkedik. Messziről mintha halk loccsanást hallanék. Veri a hullám a magas partot; lesodor az oldaláról egyegy darab rögöt; eszi a víz a földet . . . Az erdei nyíláson barna árny szökik át előttem. — Őz volt! Sietve tartok arra, háthamégmegláthatnám, amint a szálerdőben vonul. Mire odaérek: semmi nyoma. A füvön sincs nyoma ; itt bizony nem látni meg a csapát; arra már este van s a nyomjelek a földön összefolynak. Itt csak a csatangoló vad kiíiprott utcája látszik a bokrok ölelkező folyosói között. Pedig itt kell lennie közel; hisz nem nyelte el a föld. Izgató csend. Úgy sompolygok egyik fától a a másikig a kifelé vezető nyíláson, mintha magam is bujdosója volnék az erdőnek. Az árnyék sem húzódhatik halkabban, mint ahogy megfeszített inakkal lépkedek. Egyszerre csak kint vagyok a nagy fák ernyője alól s az alacsony erdő lécese világosodik enyhén előttem. Itt a homály halványabb; szemem gyors villanással keres kutat; meglátok valamit s kővé meredten torpanok meg. Ott van / ... Jó mélyen a lécesben ! Áll, figyel, erre néz . . . Bizonyosan meghallotta a galy rezzenését, amint az elém nyúló ágak egyikét megérintettem véletlenül. Olyan sötétnek látszik s olyan