Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

90 fiatalabb bika; indulat, bosszúvágy, harci riadó és kétségbeesett féltékenység van abban, a hogy a diadalmas öreg úrnak felel; a hogy zaklatott érzületének engedve, asszonyt próbál magához édesgetni. A magányos erdőség vad hangversenye zihálzakaíol a három koronás úr tüdejéből. Egymást szidja-pörli mindegyik. Az öreg felé tart a két idegen bajvívó; az árokból pedig feljebb csörtet a maga várát és asszonyait féltő agancsos. Most megpillantok valamit a bokrok felett; szabad szemmel is tisztán látom az ide-oda forduló agancs koronáját; gyönyörűséges, izgalmas bizonytalansággal lesem, hogyan közeledik a látvány is, meg a bokrok közül fel-fel harsanó hang is. De az agancs felnyúló szárain kivül a szarvasból magából még egy szál szőrt sem látni. Pedig ott van előttem. Alig lehet már százötven lépésnyire. Ha csak egyet rugaszkodnék is valamelyik elkalandozó tehene után, könnyen közeledhetnék annyira, hogy valahára meglátnám a kis tisztások közt, — s ez éppen elég is volna . . . Az agancs folyvást mozog előttem; hol itt bukkan fel, hol amott; a bokrok zizegését is hallani, a mikor a nagy test áícsöríeí közöttök. Egyszer, egyetlen-egyszer, a nagy szürke fej is előtűnik valamelyik alacsonyabb bokor fölött; de rögtön arrább halad; megint csak a feketeszáru, fehérvégü agancs bolondií, izgat, váltakoztat bennem reményt és reménytelenséget. S én nem közeledhetem; el nem mozdúlhatok a helyemről, mer

f arra nem visz cserkésző út; ellenben a legkisebb gyanús-neszszel, vagy ha magamat megmutatnám, menekülésre késztetném az egész rejtőző társaságot. Félig fekve guggolok tehát tovább is védő,