Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

91 fedező bokrom mögött s a távcsövet le nem veszem a szememről. Ezer szerencse még, hogy a szelünk jó; onnan lengedez, a hol az az ingerlő s egyben ingerkedő agancs mozog. Azonkívül semmi, de semmi, a mi eleven volna. Mindent elföd a sűrűség. Pedig legalább is három vagy négy tehén lehet a nagy bika körül, a hogy egyiket is, másikat is terelgetvén, sejteti. S aztán a leselkedő irigyek, a másik két bika is ott van valahol. Most újra csend. Egyetlen morgás sincs. Az agancs is eltűnt. Sokáig néma minden. Egy rigó surran el fölöttem s ijedten csacsog le rám. Az este növekszik, öregszik. A vadőröm nem bír magával; suttogva, ziháló beszéddel, izgatottan kér engedelmet hogy elcsúszhasson mögöttem a keskeny cserkészőúton és lenézhessen a hajlat szélén a völgybe, hátha arra vonul a „banda". Bólintok, Isten neki. Úgy is csak percekig tarthat mára jó világosság, a mikor még eléggé láthatok. A vadőr hasoncsúszik a lejtő széléig s lenéz. Visszaint csalódottan: semmi. És ugyanakkor türelmefogytán fel is emelkedik. — Böhhí-böhh! hangzik élesen, erősen, alig ötven lépésnyire előttünk. Nagy robaj, vágtató zaj, visszafelé . . . A suták nesz nélkül, csudálatosan könnyű lépéssel jöttek volt fel a völgyből és a vigyázatlan vadőrt hirtelen meglátták. Rohanvást menekülnek s egyikök harsogva riaszt aközben. Mink pedig csak bámulunk, sóbálványnyá váltan; látjuk egy pár másodpercig az eltűnő sötét alakokat, nyomukban egy gyönge-agancsú legénnyel, a mely — mialatt a vén hárembasa pihenteti a torkát — a dámák közelébe surrant.