Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

89 ak már. De a levelök szívósan kapaszkodik a galyhoz. A mikor a szarvas közéjök furakodik, zizegő zörgés támad. Távcsővem, folyvást munkában van. Végigkutatok vele minden hajlatot, minden bokrot, minden tisztást. A szarvas szine ugy összeolvad ezzel a sok-sok vörhenyes barnasággal, hogy gyakran csak az alakjával, de még inkább a mozgásával válik saját magának árulójává. Keresek, nézek, kutatok, lesek; . . . itt, a kisvágásban, a nagyon is nyilt cserkésző vonalon, egyik bokortól a másikhoz lopódzom. Minden fedezett mögül uj szemlélődés következik; hisz az óvatos, rendkívül szemfüles nagyvad ácsorog és sokkalta könnyebben vehet minket észre, mint mink őt, a ki néha hosszú ideig mozdulatlan. — Aúahh! . . . harsan fel az első alkonyati nászdal odalent, a sűrű vágásban. A hang erős, mély, döngő, szinte viszhangos. Vén bika van ott. Megállunk, hallgatódzunk. Lélekzet visszafojtva lessük, keressük a hang irányát: honnan száldos szét? Mert a viszhang is megcsalhat bennünket. A túlsó hegyoldalra intek a vezetőmnek. Visszaint, hogy nem ott van, hanem lent, az árokban, ezen az oldalon, Csak bőgne már!... Még a szellő is elült. Még egy sármány sem száldos halk szárnyalással, mint az imént. Csak az alkonyat halad előre és válik lassankint estévé. Most! . . . megint! . . . Nyöszörög az öreg úr; kezdi már; felzúg a hangja; a mély kürt búg úgy; azután megtoldja a hevületes, erőszakos refrénnel; „öh !-öh !-öh !-öh !-öh!" . . . Ezt már el nem bírja a vén szarvast kisérő irigy házibarát; kétfelől is felharsan az agyoningerelí