Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

88 Az erdő folyvást sóhajt, sugdos, beszélget és minden lombrezzenés megint csak csupa szemrehányás. Olyan sirámos hangokat hallok, mintha kisértetek nyögnének. Megnézem az órámat. Pontban éjfél. Nem tudom, a csípős hűvösség borzongat-e meg, vagy valami egyéb. A Lubin felől, a másik magas hegyről, egy bagoly jajong . . . Előttem egy fiatal tölgyfa tart ernyőt a hold elé. A lombernyő rongyos. Szakadásain átnéz a hold. Engem néz. De mintha titkolná. Röstelkedem előtte. Elfordulok a bujkáló fényességtől. Nézem a hullámos hegyeket, alattam, mellettem . . . Most, ebben az éjszakai csendben, végiggondolom megint — talán már századszor — az egészet; hogy is történt. * Elindultunk alkonyattájban innen, a kunyhótól, a hajlatos, buja vágások felé, a hol a szarvasbikák udvarolni szoktak a dámáiknak. Hegy völgy, hegy völgy; egyik hajlat a másik után, egyik gerinc a másik után. Mindennütt alacsony bokrok; néhol ritkásan, füves tisztásokkal foltozva; néhol buján, sűrűn öszefolyva, hogy át sem lehetne vergődni közte szépszerével. És végig az egészen: rézbarnaság, bronzfoltok, aranycsillámok, egy-egy zöldelő szigettel. A diadalmas ősz simogatja, ölelgeti, csókolgatja ezt a tájékot. A nyárfák már egészen belesápadtak, elbágyadtak tőle. Hulldogál a levelök. Sárga lepkék szálldosnak rólok; de egy sem él már; mind lefelé imbolyog. Megannyi fonnyadt nyárfalevél az . . . A tölgycserjék pedig mind megbarnul-