Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Álmatlanul

87 lását körülöttem. Emberevő kedvemben voltam. A derék Pasztyierik megérezte, . . . azaz jól tudta ő, hogy mi a bajom; alázatosan próbált vigasztalni: „meglesz!" . . . meg tetszik látni, hogy reggel meglesz! . . . nem viheti, nem viszi messzire" . . . Türelmetlenül legyintettem. Pedig jól esett a biztatása. De azért elküldtem aludni. Pihenjen. Hajnalban, szürkület előtt, már talpon akarok lenni megint. A jó fiú csakhamar őszintén horkolt a vackán. Magam is lefeküdtem. Megfordultam a helyemen egyszer, kétszer, tízszer ... és a mikor ötvenedszer próbáltam elaludni, akkor végre lemondtam róla és fölugrottam. Odakint a magányos, csöndes erdőségben, nem is messze a vadászkunyhótól, felharsant az én ébresztőm. Egy szarvasbika kezdett ordítani. Magamra kapdostam a gúnyámat; fölmarkoltam a vadászszékemet, — kiosontam. Az ég olyan volt, mintha kivilágították volna. Valami tündéri fényes kékség derengett át a másvilágról, ide le, hozzám. Halvány ködtenger rezgett a mindenségben, holdsugárból. Az erdő kisötétlett közüle; de még ez a sötétség is valami gyönyörűséges gyönge fénynyel volt meghintve, smaragdosan, bronzkeverékkel. Leültem a vadászszékemre és néztem, hallgatództam. Az a szarvasbika egyre bőg, röfög, ordit; veszekedettül szerelmes lehet és hozzá még féltékeny is, de nagyon. Hallom, a mint szerelmi vallomásai közben egy-egy erős, harsanó bőffenéssel szidja, riasztja a háreme körül ólálkodó, náláná gyöngébb vágytársát.