Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egy szárnyas hősről

74 Megjelentek a gyanús pont fölött és ezzel eligazítottak, hogy merre kell tartanom. Lopódzásom közben felvertem egy haragos fácánkakast, amely ugyancsak rám ripakodott. Máskor ez semmiség lett volna; de most rettegve gondoltam rá: nem kelt-e gyanút a sasokban ez a sok zaj és mozgás. A percek óráknak tetszettek; de végre ott voltam a hosszúkás gerinc alatt. A szarkák alig száz lépésnyire röpködtek előttem s ha a gerinc éléig juthatok, akkor megint nyerek még vagy harminc lépést. Hátha nem hagy el Diana és odavezet, a nagy rablók fölé! Meg kellett állanom, hogy kifújjam magamat. Úgy ziháltam, mint a fáradt lokomotív. Pedig nem volt szabad sokat tétováznom ; a sasok kiszámíthatatlan okokból is fölkerekedhettek. Csak vadászember értheti meg azt a lélegzetet elfojtó izgulást, ahogy hüvelyknyirő! hüvelyknyire szorongtam feljebb a bokrok között és alatt, miközben széles csikót söpörtem lelapuló testemmel a havon. Puskámat folyvást védenem kellett aközben nehogy a lombról s galyról hó hulljon a csövébe, mert akkor szétveti a lövés. Örökkévalóság volt az a néhány perc, amely alatt az utat megtettem, a gerinc nyergéig. Végre 1 — De éppen ideje is volt í . . . Szakadt rólam a veríték és puskát tartó karom reszketett. A másik még elzsibbadt a folytonos ránehézkedéstől. Lassan emelkedtem féltérdre, azután kikukucskáltam egy kis nyíláson az immár alattam terülő medencére. Ott voltaki — Mily elégtétel és öröm volt az, amikor megpillantottam őket, egymástól alig pár lépésnyire, daliás „en garde"-ban. Éppen párbajra