Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Ördöggyűrű

67 kukucskálásnak. Az ember csupán a vándorló hangyák tanulmányozásával is órákat üthet agyon, ha egyéb dolga-gondja nincsen; ni, hogy sürögnek az országűíjokon s hogy érintik egymást a csápjokkal, amikor szemközt találkoznak! Az mind „beszéd-jel", hangya-magyarázat, közlés; talán hangot is adnak hozzá valahogyan, de azt a mi durva fülünk felfogni, hallani, nem bírja . . . Aztán jön a levegőben egy nehézkes szővőpille, amely fáradtan csapódik hozzá a bokor gályához s rajt marad; a levelek alá búvik, ahol biztos védelme van. A fű közt vörösrézfényű ragyás futonc birkózik egy hernyóval; a nyomorult kigyótest vonaglik; hátracsapkod, görnyedt, íeheteílenkedik; a hóhérja ellenben belemélyeszti éles rágóit és öli, fojtogatja. A bokor tövénél mozog, maszatol valami; a száraz levelek zizegnek, emelkednek; előtűnik egy egérke s fényes okos szemével szemlét tart; aztán idesurran, odasurran, de a világért sem megy messzebbre két-három lépésnyinél. Ennyi a birodalma határa ilyenkor, napvilágnál. Akkor is mindig csak fedezve, takarva a lombtól. Hisz' jöhet az ellenség minden pillanatban; kivált a szárnyas veszedelem, amely sokkal gonoszabb a négylábúnál, mert villámként csap le rá. Ilyen pedig minden egerésző madárféle; még a szajkó is, pedig az sok van itt. Maga a szajkónépség is micsoda tanulmány! A zajosságával, a szemíelenségével, a figyelő ravaszságaival ! Meg a rigók, amelyek fel-felsikkantanak s mindenbe belekotnyeleskednek. Mindezt, és még szászszor ennyit tudni kell meglátni, és aztán megérteni, hogy ki mit csinál, mit akar, mit tervez, hogyan dolgozik, vagy hogyan betyárkodik. Elég hosszasan volt benne módom, hogy most is végignézzem. Még a sípolásról is megfeledkeztem,