Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Ördöggyűrű

64 egy-egy cinke cippaní; — gyászsipkás fejét láttam a íűlevelek között; de még a dongólégy is okozott annyi zajt, mint az a kis bujdosó. Egy vén őzbak után jártam, amelynek a bükkös alján terülő vágásban volt rendes forgója. Csakhogy most nem cserkésztem; másféle furfanggal akartam hozzájutni az öreg kujon szép trofeájához. Oda akartam sípolni magamhoz pompás kis buítolommal, amelylyel az őz-suta, meg az őz-ünő hangját remekül lehet utánozni. * Julius végén, augusztus elején van az őznemzetség nászévadja, amikor a bakok egyszerre megbomlanak és nyugtalan indulattal keresik-űzik a sutákat. Az őz dámácskák sipoló hangjára néha óvatos sompolygással jön a kalandra vágyó tapasztalt don Juan ; de némelykor bolondul „ugrik" a csalogató síp hívására is. Az őz-suták tudniillik édesen és vágyva epedő hívással adnak jelt magokról abban az egypár hétre terjedő időben, amikor szívesen látják az udvarlót. Aki nagyon ösmeri ezeket a hívó hangokat, azok hű utánzásával bolonddá tehet minden bakot. Erre való a „hívó síp", amellyel minden őz-lélektani hangárnyalatot ki lehet fejezni; de síp híjján az ügyes vadász beéri egy egyszerű falevéllel is, amelyet a szájába vesz és annak a segélyével hallat vágyó, vagy félő, aggodalmas ünő-hangot. Mert amire a bak a legbizonyosabban „ugrik", az az üldözött, másik baktól hajszolt ünő sírása. Az a remegő, félénk jajszó, amely őznyelven ilyesmit jelenthet: „Jaj Istenem! tessék már nekem békét hagyni!. . ." Ha a szerelmes bak ilyet hall, attól elönti a bolond fél-