Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Egyedül

7 Vigyázatlanul léptem. Egy száraz ág nagyot reccsent alattam. Arra, a sűrűség közt, harsogó-riasztó visszhangos böffenéssel ugrott meg egy bakőz. Tűnődésem egyszerre eloszlott. Eszembe jutott, hogy miért jöttem. Hisz' most nem az örvösgalambok vonzottak ide, sem a rigók, sem a virágzó májusfák, hanem valami egyéb. Messzelátómaí a szememhez kaptam s befurakodni igyekeztem tekintetemmel az aljerdő sűrűjébe. Hiábavaló kísérlet volt az. A lombfüggönyök úgy borultak egymásra, hogy nem engedték rejtett titkaik szemlélését. A bakőz különben is íovavonult és folyvást riasztott. Erős, rekedt, mégis éles böffenése hasonlított a vén kuvasz haragos vakkantásához. Ezzel ma nem beszélek, gondoltam magamban és óvatosan kanyarodtam el onnan másfelé, ahol ez a figyelmeztető harsogás talán nem mozgósítja a gyanútalan vadat. Őzbakra cserkésztem volt. Az érett agancsú bak ilyenkor már méltó ingere a vadásznak. A buja legelőn, amely mindenütt kínálkozik neki, annyi a lakomája, hogy nem sürgeti az éhség és sokáig heverész hűs tanyáján, amely a sűrűség szellős bokrai alatt van valahol, felséges fűpárnán. Alkonyattáján mozdul ; feláll fektéből és nyujtódzik egyet, nagyot. Karcsú dereka csakúgy ropog belé. Megcsipkedi az első zsenge lombot, amelyre étvágya kél; de csakhamar elindul s kecses szökelléssel dobja át magát az előtte levő bokorakadályon; pákosztosan kóstolgat itt is ott is; agancsát néha még szokásból is nekidörzsölgeti a fiatal csemete derekának; figyel, fülét előrecsapja, hátrafordítja, minden neszt észrevesz ; ismeri a rigóbujkálás moszatoló zaját; tudja hogy a fácánkakas rikoltása nem jelent veszedelmet;