Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Estétől hajnalig

57 figyelheti a békét, ahogy most mindenen elömlik. Sehol sincs mozgás, élet. S az a valaki vár, vár; akár csak én magam. Megszokta már a bizalmatlanságot s a vele járó kitartó türelmet. Amikor teljesen megnyugszik s hisz a csöndnek: kilép. A szőnyeges fűvel borított útra lép, ahol csak aratás után járnak majd a hordásra kirendelt szekerek. Még nem látom ; de sejtem. A sűrű bozót közt nem merek mocczani, hogy el ne riasszam a gályák megzörrentésével. Nagyszerűen ravasz érzésem van abban a tudatban, hogy iiyen közel vagyok valakihez, aki engem kerül. A puszta felől áramló levegő oldalvást simogat; a szimatot balra viszi innen; aki pedig az erdő szélén figyel, az tőlem jobbra van; nem érezheti meg a közelségemet. Halk nesz . . . Egy pár erős agancs nyúlik előre, az út felé; aztán következik a szikár fej s a magasra emelt nyak ... Kint van a szarvasbika s áll, mintha kőből volna. Sötét márványból, amely most megéledt ebben a nyáresti varázslatban. Valaki lebámul felülről; sötét szemüregével keresné a szarvast; de azt az erdő árnyéka még rejtve tartja a holdvilág elől. Délceg, hatalmas alakja így, az árnyékban, csak annál rejtelmesebb. Mintha nem is valóság volna, csupáncsak képzelet. A vetés közt egér-nép moszatol; azt látni nem lehet. Látható mozgással csak a denevér jön-megy. El-elvész a derengő levegőben, meg újra megjelenik. A szarvas nem törődik vele. Megindul s egypár lépéssel bejut a rozstáblába. Most már ráhull a hold tekintete s attól rézvörös csillanás játszik a szarvas csuháján. Most én is