Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Estétől hajnalig

58 láthatom és minden mozdulatát megleshetem. Bátran lépeget kiljebb a magas rozsban, s innen is, onnan is lecsip egy kalászt, mint a pákosztos őz. Ha nem is olyan finom inyes falat az, mint a tejesedő zab, azért mégis „kenyér". Hajnal óta koplalt, tehát most nem nagyon válogat. Koronás feje el-eltünk, amikor lehajtja ; de még éretlen agancsa akkor is felmered s vastag cöveknek látszik a homályban. Mindjobban távolodik. Kisérem a szememmel. Amint az este éjszakává öregszik, úgy nő az erdők nagyurának a biztonságérzete is. A nappali hőség elmúlt, nyoma sincsen. Az éj szellői folyvást kergeíődznek. A szarvas szemközt halad a széllel, hogy a legcsekélyebb gyanúsat is rögtön megszimatolhassa ... Már kint van a nyilt pusztán, ahol egyre sötétülnek a körvonalai. Ott a holdas éj élő, bolyongó árnyékává válik. A táj kihalt; a távolban néhol egy fa sötétlik, amott meg egy bokor. Hovatovább az elhúzódó szarvas is csak ilyen bokornak tetszik, ha megáll és legel. A szarvas itt itthon van. Most már nincs oka aggódva figyelni; szabad a világ, hisz az övéhez hasonló érzékelést nem lehet megcsalni. Messziről, a rejtett tanya tájékáról, kutyaugatás hallik. A szarvas felüti rá a fejét; de abban nincs félelem. Még vakkant a kutya, amikor ő már újra tovább csipegeti a zamatos füvet. Húzódik kiljebb messzebb. Amerre vonul, ott zab van; ott lesz csak az igazi csemegézés! Ott dőzsöl majd, és erős, nehéz lépéseivel összegyúrja a táblát kénye-kedve szerint.