Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Estétől hajnalig

56 annyi emelkedése, ahonnan az egész környékre nagy távolságba is elláthattam. Közveíetleniil előttem bújagyepes szekérút szegte az erdőséget; azontúl érőben lévő rozstábla fakó világossága terült. Egyik vetéstábla a másikba omlott s a halavány bujaság élénken emelkedett ki a növekvő homályból. Ahol sötét szalag látszott közte, ott vagy tengeri volt, vagy krumpliföld. Valahol, messzire, ostor pattogott; de csak úgy hallatszott hozzám, mintha halkan tapsoltak volna. A kondás terelte ott a kocáit haza, a majorba. Az is azt jelezte, hogy este van. A mező felől egypár siető gerlice suhant a fák közé. Ezek már késtek s most szinte észrevétlenül igyekeznének hazalopódzani. Kivülök még valaki surrant a mezőről az erdő irányába ; könnyedén és láthatatlanul szállt; mindent megsimogatott útjában és halkan sugdosott hozzá. Az esti szél volt az, amely most ébredt föl. Harangoztak. Vértes-Somlón nyolc órát kongotíak, óra nélkül. Amikor a harangozónak éppen eszébe jut, hogy már vége a napnak és ahogy a borúlat is sietteti az estét, aszerint kongatja a nyolcat. Vártam. Sokáig vártam egy helyben . . . Meg akartam lesni az éjszaka titkait. Olyan volt a csend, hogy még a szúnyog szárnyának a rezdülését is hallottam, amint a fülem körül sírta vámpirdalát ez az apró hóhér. Hogyne hallanám meg, ha az erdőből nesszel jön valaki í ... És Iám, csakugyan jön. Jön és kifelé tart. Nyugodtan, de mégis óvatosan közeledik. Lépésében van valami a bujkálás tétovaságából. Amikor az erdő széléig jut: megáll. Még bent van, de már kiláthat a pusztára és