Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Estétől hajnalig

Estéíől-hajnalig. A nyugati égbolt alján még égtek a ritka felhők, amelyek közt Phoebus Apolló ő felsége a szemhatár alá csúszott. A piros ég széle szakasztott úgy kezdte a szinét mind halványabbra változtatni, mint a kihűlő vasérc, amelyet a kovács izzón vesz ki a tűzből s aztán addig kalapál, amig a fehérből piros, a pirosból pedig kékes-fekete nem lesz. Most éppen ezen az utolsó változaton volt a sor; csakhogy itt, az elsötétülés előtt, még a lilaszín is belekívánkozott a gyöngülő pirosba, amely fölött széles messzeségben, enyhén zöld mezőség terült, valamicske sárga árnyalattal. Este volt s a földi mezők képe is ezt mutatta. A dűlő-útakon néhol porfelhő szálldosott; ott egy-egy parasztszekér kattogott-zörgött, távolodván. Mindegyre ritkult ez a nesz is ; azután már sem ember, sem állat nem mutatkozott kint. Semmi sem zavarta a magányt s a nagy csöndet; mindössze csak a rozstáblák fölött húzott át még egy árva kékcsóka s aközben is vadászott-bogarászotí, úgy vonult az erdő felé, ahol a szélső fákon volt éjjeli tanyája. Ott állottam az erdő homorú horpadásán, egy dombra kapaszkodó sűrűség között. Az erdő mindenütt laposan feküdte meg a határt; csak itt volt