Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Napszállat idején

54 nem ereszkedik, úgy zsugorodik észrevétlenné; nekem nem szabad ugyanezt cselekednem; én állok, mint valami villámsújtotta csonka törsz ; a lábamban görcs kezdődik, minthogy éppen ferdére dőltem, a mikor hirtelen megállottam. Ehhez képest a köszörülő fajdkakast kivárni kismiska. Valahára mozdul; lassan emeli a fejét; még néz, de már nem gyanakszik annyira. Addig-addig, hogy folyvást rám figyelve, el mer indulni a teknő mélyedése felé. Meg-megáll, visszatekint, látszik, hogy sehogysem ismer rám, de nem is tart már tőlem. Most eltűnik a bokrok közt, ott alant . . . Mozdulhatok. Előre lépek egyet. — Böff . . , böff I. . . vakkan fel az én gyanakvó vén dámám izgatottan. Látom, mekkora szökésekkel rohan le a rétre, azon át a másik nagy tábla vetés felé, a melyen túl a még csendesebb erdőségek vannak. Tehát mégis csak észrevett és én megbuktam. Most már minden bak tudja, hogy jár itt valaki, a kinek roszban fő a feje. Kár a fáradságért a további tanulmány-cserkészetért, a melynek úgy sem lesz eredménye. Menjünk szépen haza. És útközben hallgassuk azt a felséges hangversenyt, a melyet a fülemülék hallatnak, a kik a holdsugárral átszőtt májusi éjszakán folyvást adják az éjjeli zenét.