Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

42 már aratták napközben; türelmetlenül biztattam az aratókat, hógy ma korán végezzenek, ne sokáig zavarják itt a csendet. Szót fogadtak, jó napvilággal elmentek; egymagamra maradok így az erdőszélén, egy ölfarakás mögött, ahonnan jó nyílásom van a szarvasok vonuló irányára. Csend. Az alkonyat lassankint teljessé válik. Varjak szállanak át fölöttem s károgva ülnek meg egy száradó nagy fa csupasz koronáján. Oda csalogatják a környék varjait. A lombtalan ágakon mintha nagy fikus-levelek nőnének hirtelen. Megannyi odatelepedő varjú az. Semmi nesz: és ime, mégis kint van előttem valami a zabban. Egy kis vörhenyes őz. Isten tudja, hogy termett oda, hogy észre sem vettem; bizonyosan ott feküdt volt és most csak hirteten felállott. Nem törődöm vele. Szemem a szarvasok útját lesi. A faluban nyolc órát harangoznak, pedig még csak háromnegyed múlt. De a korai esti harangszót jobban szereti a pihenni vágyó nép. A hold fent van; de az égen még nappali világosság dereng. Most! Megjelenik a sarokban két nagy fül: utána egy hoszszúkás, vánnyadt pofa, meg egy zsiráfnyak. A vén szarvaslehén itt van, — jelentkezik ! . .. Egy másodpercnyi szemlét tartok magam körül. A puskám rendben van, engem magamat vastag fa takar. Jöhetsz mámi! Az öreg asszonyság lassan lép ki a bokrok közül, mintha tojás közt járna. Megáll, körülnéz, szimatol. Bátortalanul mozogva halad a zab felé. Amikor odáig ér, erőt vesz rajta a jó étvágy és most már nekilát a falánk legelésnek. En pedig várom a többit, a bikákat, amelyeknek a vezető dámát kell követniök. Ha csak az elejét kitolja az agancsos nagyúr a bokrok közül, vége!