Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A csúni szarvasok

41 zabíáblára meginí kinézhetek. Már világosodik. Már lőhetek, ha rákerői a sor. A nyíláson ár vöröslik valami a zabban. Az egy fiatal szarvasbika, amely éppen leggel. Ott kell lenni a nagy bikának is; de azt még nem látom. Előre kell csúsznom az erdőt szegélyező bokrokig. Szinte hason mászom. Lélekzetemet is visszafojtom. A harmat átnedvesíti térdemet, vállamat. A buja fű olyan alattam, mintha zápor áztatta volna. Semmivel sem törődöm. Úgy érzem, mintha valami nagy ragadozó volnék. A tigris így sompolyoghat a legelő nyáj felé. Lassan emelkedem; kezdek a bokrok kis nyiladékai közt kikukucskálni. Hirtelen robajló ugrás nesze támad előttem; egy szarvas suta itt legelt közveteílen közelségemben és észrevett. A következő pillanatban az egész szarvasfalka rohan. Egy kis mélyedésből előugrik a nagy bika. Nincsen száz lépésnyire, pompásan lőhetném, de nem merek arrafelé lőni ezzel a kilométer-puskával. Hisz' ha hibázni találok, — pedig futó szarvast mégis csak könnyű elhibázni, — golyóm a faluba röpülhetne. A szivem verése is eláll! Ily közel a sikerhez és mégis hiába minden . . . Mára már vége; ezekkel a szarvasokkal már nem beszélek. Egész napom töprengéssel telik. Csupa kombináció és tervezgetés vagyok. Szórakozottan hallgatom a beszédet; nem értem, mit mond ebéd alatt a kedves háziasszonyom. Alig várom, hogy kint legyek megint az erdőn. Három órakor délután már indulok. Apróra körülnyomozok odakint mindent. Elkészítem esti lesállásomat; gondolok minden eshetőségre. Ügyelek a szélre, a fedezetre. Azután elkezdek várni,várni... A Leonhardi-sarok felől friss szarvas-csapás vezetett errefelé; ott próbálok szerencsét. A zabot