Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Somhegy tetején

145 zássai vegyes az érdeklődésem, amely szinte elvon attól, hogy a vadászézrés legyen egyetlen gondom s gondolatom. Szeretnék itt maradni, hogy megleshetném a közelgő éjszakát, amikor siit a hold s a fák alatt árnyék van; de a báltermek annál jobban kifényesednek s az örökké éber széi a hegytetőn legelő szarvasok lába alól repítené fel a kiséríeínadárkákhoz hasonló hullott leveleket. Egy bokor nagyot zörren ott bent! ... Ez nem a szél müve volt! Várok, hallgatok s egész lényemben olyasmit érzek, mintha élőszoborrá váltam volna. Lélekzeni is alig merek; moccanni még kevésbbé. Valami jön, de még nem sejthetem, hogy mi; csak az bizonyos hogy ekkora zörgést kis vad nem okozhat. Talán szarvas van előttem s most a saját robajától riadtan, maga is figyelve, veszteg áll. Vagy talán a vackából kizavart agyaras fülel ott, mielőtt rászánná magát, hogy a gerincen átváltson. Nem hallom a jellegzetes fuiást, amely a gyanakvószimatoló vaddisznó sajátsága; pedig azt messzire hallani. Megint csöndes az erdő. Még egy minden lében kanál szajkó sem hallatja recsegő riogását. Halk mozgás a nyilás táján! . . . Alig erősebb, mint aminőt a hulló levél okoz, amikor a gályákhoz csapódik, igy csak az eleven élet neszez. Rögtön ott a szemem s egy kecses állaton pihen meg, amely csudálkozva néz rám egy másodpercig, azután eliramlik. Egy őzsuta szökik a hegytetőn; az első élő iény, amely már a hajtók elől kerül a szemem elé. A nagy zörgés végkép elhallgatott; megint üresnek, kihaltnak tetszik minden. De már nem merek bízni a mozdulatlanságban; az erdő lakói minden Bársony /.: Az erdő könyve 10