Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Somhegy tetején

146 pillanatban itt teremhetnek, ahol nem is sejtem. Jöhetnek óvatosan valami tisztáson, ahol a puha gyep elfogja amúgy is vigyázva lépő lábok dobbanását; jöhetnek sompolgó ravaszsággal, mintha sejtenék, hogy nem mögöttük, hanem elöltök van az igazi veszély, amely fenyegeti őket. A róka így oson; de őhozzá itt, a tetőn, nem lesz szerencsém. Az ő uíai a legjobb fedezetet kínáló bozót között visznek; ott akár meglapulva is bevárhatja, amig elvonul az idegen mozgás és visszatér a nem háborgatott béke és nyugalom . . . Most mégis kezdődik valami elevenség; megjelennek a rigók, akiket mindmostanáig teljesen nélkülöztem. A magasban sietve szállanak az énekes meg a húros rigók s mindenkép ugy mutatják, mintha riadtan vonulnának; idelent pedig, a bokrok között surrogva villannak a sötét koboldok, a csacsogó fekete rigók, amelyek szünetlen gagyogással hívják, szólítják egymást és szidnak valakit, aki elől nagy igyekezettel menekülnek. Mindez biztos jele annak, hogy újra jön valami. Messziről hallom a zörgését, amivel a rigókat riasztotta; de még nem bírom kitalálni, hogy mi jön. Mintha meg-megálina s újra indulna kisvártatva. A tétovázó nagyvad is szokott így. Hátra fülel s azután nekiiramodik és annál jobban szökik, minél bizonyosabban megérii, hogy idegen jár a hazájában. De ez nem siet; halkan moszatol, mintha nem hinné, hogy veszélyben a bőre. Csöndesen lépeget s minduntalan szünetet tart a vonulásában. Ravasz vén huncut lehet, akár szarvas, akár vaddisznó ; bizonyosra veszem, hogy nem jut el idáig a nyilí hegygerincig, hanem egyszer csak egérutat talál és visszatör.