Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Somhegy tetején

143 A levélhullást nézem és amint újra megjön a szél, ez a féktelen csavargó: látok valamit, amitől elkáprázom. Látok egy sereg apró madarat, amint nagy riadással száll fel a földről, a gyepről ahol addig alig moccanva pihent. — Most mintha sólyom csapott volna közibök : szárnyra kapnak, sietve fölszállanak, egymás elibe vágnak, forgószél láncára pördülnek... Olyan tarkák, mint maga a fonnyadó őszi erdő; — zöldek, sárgák, pirosak és barnák és más hangot nem adnak, csak amit egymást érintő szárnyok suhanva támaszt. — A hullott levél ezre és százezre éled meg igy a szél játékától. — Ha a heves levegőáramlás lankad és elereszti őket: lágy libbenéssel esnek visssza s megint csöndes kis halottakká válnak mindannyian. * Kürt zeng: . . . Éles, nyilaló jeladás; — és utána még százszorta nagyobb a csend. A szél is figyelve hallgat egy darabig; azután utánozni próbálja a csendülő sírámot; de csak tompa búgásba vész, amint elrohan fölöttem. Most már az elkövetkezendő bizonytalanságok érdekelnek; várom a titkos neszeket, amelyek talán erre tartanak a hajtók felől, akik az elhagyott erdő békéjét zaklatják. Nyolc vagy tíz ember az egész hajlósereg, száz-száz lépésnyire egyik a másiktól. Lassan indulnak, csöndben vonulnak, egyetlen szót sem szólnak; itt-oíí megkopogtatják a fák derekát valami hullott ággal. Ennyi az egész „hajtás". A neszes nagyvad messziről meghallja azt és felriad rá; figyeli egy darabig az idegen mozgást, amely őneki nagy nyűg-