Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A fülemüle

15 Föl-fölcsendülő, hirtelen elhallgató, meg újra kezdődő, halk suttogással, síró-jajduló, mégis ujongó panasza, vágya, vallomása, ábrándja és könyörgő esküvése végigborzongott rajtam. Egy bússzavú és mégis boldog, de a boldogsága múlását előre sirató diadalmas szerelmesnek minden álma, titkos és sejtelmes féltése volt abban a csattogásban. A mikor elkezdte, szinte láttam a figyelő mindenséget, hogyan hallgat, nehogy őt megriassza. S a mikor üvegfuvolás szólamát befejezte, az álmok ködének a messzeségéből vártam a visszhangot. És mindezt nem hallgatta kívülem más, csak egy asszony. A fülemüle párja. A kinek ezek az édes, felséges, bűbájos stanczák szóltak. Asszony némábban már nem fogadhatta a saját dicsőítését, a mivel vakszerelem ékesíti. Ilyen ömlengés mellett felségesen lehet álmodozni, s a daloskirály eszményképe is elgondolhatta kis palotája rejtekében, hogy Orfeusz szól hozzá ezen a májusi éjszakán. A dalnok pedig csak verte kobzát, pengette lantját s megcsendítette torkának ezüstcsengeíyűit. Mintha a szive repedt volna, a mikor a legcsattanóbb föllobanásokra rögtön elhallgatott. Olyankor sejtelmes csend borúit a bokrok sűrűjére. Egy árva felhő úszott végig odafent s társtalanságán búsongva, elpityeredett. A felhőkönyek ott ragyogtak a lombon mindenütt. A lilafürtők mohón itták az égi harmatot s mámorban illatoztak. Minden szünet, a mikor az éj mesterdaínoka elnémult, csak kíváncsibbá tett, hogy hogyan kezdi megint; vájjon erős, szép krescendója csendűl-e fel akaratos, bátor vallomással; vagy epedve kezd-e könyörögni, s úgy költi szerelme bűbájos románcát.