Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A fülemüle

16 A néma asszony a lilabokrok mélyén ezredszer hallotta azt s ezredszer is hallgatagon várta a folytatását. A holdvilág lassan botorkált arrább; alig bírt megválni ettől az éjjeli zenétől. Dicsekvő kérdés volt hideg arcán: van-e a nappalnak olyan \antosa, mint az éjszakának ? Magány és csend kell neki; az éj magánya — csendje. A mikor az elzúgó bogár i/> zajt okoz. S a mikor a szárnyasegér árnyékalakján kivül más élet alig mozdúl. >< A daloskirály ilyenkor magamagát is megszédíti a saját dalaival; s a mikor túláradó, szivét pihenteti, akkor meg azt lesi, átragad-e az. ő epedése valakire, a ki ott van mellette a nagy bűvöletben. Nem birtam már el tovább a nagy magányt s elosontam a fák közű! a nyiltabb levegőre. * S lám, ott is éppen megszólalt valaki a pusztán. Egy fürj vert a vetés közt; — asszony hallgatta azt is. A bujatenyészetű májusi éjszakán itt is ott is a szerelem lantja pengett. A paraszti fűrj is csak azt cselekedte, amit a fülemüle: a párjának udvarolt. A pusztai trubadúr ime, csak egy dalt tud és mégis hódit vele; — a dalok királya sem akar egyebet, pedig az ő torkából a berkek s ligetek valamennyi tündére zengi, csendíti, sóhajtja a szive minden titkát. A mezőség felől ideáramlott a réti pára. Az imént orgonafürtök sugallták belém a »lila* diadalát; most mezei virágok tarkaságát sejtettem a róna keblén, ott száz virágnak száz szines arcocskája szivárványosodott a füvek és pázsitok zöldje közt.