Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Kettesben

158 ki. Hisz mehet bátran a rendes utján; eszében sincs, hogy egy ember neki szól. Őneki én csak alkalmatlan vagyok, arrább megy hát előlem. De ha többen volnánk, mindegyik elől menekülne s akkor igazán nem tudhatnám, hogy merre veszi az útját, merről riad meg jobban. Csak most kezdtem igazán érteni. Megláthatta az arcom változásán. — No lássa 1 szólt megkönynyebbülten. És jókedvűen kanyarodott el, oldalt. * Ott maradtam a nagy égerfa mellett és azon igyekeztem, hogy minél hasonlatosabb legyek az elszórtan látszó tuskók egyikéhez. Körülöttem csak a szél beszélgetett, de ez folytonosan. Lassan, fokozatosan, mintha erősödött volna, de olyan egyenletes volt, mint valami nyugodtan alvó kiklopsznak a lélekzetvétele. Folyvást súgotí-búgott és mozgatta a fiatal égerfákaí, amelyekről a száraz galyacskák ezrét töredezte le kitartó munkával. Egy darabig csak néztem a csendes mozgást és hallgattam a különös, folytonos ropogó pattogást; de aztán még egy uj mozgás és még egy uj hang került a többi közé, amely mind a kettő olyan hatással volt rám a folytonosságával, mintha függőhintán kezdenék elszédülni. Az uj mozgás a felszálló száraz levelek röpködése volt; az uj hang pedig a faágak nyiszorgása, egymáshoz súrlódása. Amikor sűrűn esik a hó és az ember nézi a szakadó pelyhek elfogyhataílanságát, ezt a kábulásí érzi. A szemünk nem követi a lehulló pelyhet végig,