Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Kettesben

159 hanem átvillan egyik szálló hópilléről a másikra és minthogy mind-mind lefelé igyekszik; azt kezdjük érezni, hogy magunk is esünk-esünk, le, a végtelen űrbe. így jöttek a haraszt fonnyadt szárnyú lepkéi is felém; egyre fujta-sodorta őket a szél és én elkápráztam abba, hogy ámbár folyvást jönnek, még sem jutnak el hozzám, mert le-lehullanak időközben; de mindig volt olyan, amelyik útban volt. Mesésen andaló káprázatok! És hozzá az a halk sírás, süvítés, pattogás, nyiszorgás! . . . Ha ezer éneklő madár csattogott volna a bokrok között, nem kelthette volna nagyobb elevenség érzetét, mint ez a holt hangok versenye. Meddig tartott, nem bírtam volna kitalálni. De nemhogy eluntam volna, hanem inkább halálosan sajnáltam ... mért nem vagyok egészen egyedül; mért kell tudnom, hogy valahol még valaki jár itt, aki előbb-utóbb visszatér majd ide. Aki elől majd elfut, elsiet innen minden, ami énnekem most hangulatok és illúziók alakjában olyan nagyon kedves. Hogy megvártam volna itt az alkonyatot, hadd szállanának végig sugarai ezen az eleven erdőn és hintenék meg aranynyal, mialatt odafent piros esti rózsa nyílik az égen. Hadd látnám itt az éjszakát, a bujdosó holdvilággal, amikor a nagy égerfák tetejére száll, hogy egy pillanat múlva arrább rezegjen. Milyen csudálatosan szellemvilágbeli lehet itt akkor a szél sóhajtása, az avar zizzenése t . . . Tűnődésemben megzavart valami t . . . Élőször egy árnyék, amely suhanva jött a fák közt, azután kettő; azután tiznél több, egy egész vonuló tábor. Mintha a faágak egyszerre mind megmozdultak