Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Kettesben

137 érteni. A szarvasok itt vannak, ebben a sűrűben, íul a lécesen. Én most elmegyek és idehajtom őket. Kételkedve néztem rá. Megcsóváltam a fejemet. Nem értettem. Maga egymaga hajt rám, egymagamra?! Fitymálva pöszögötí. Persze arra gondol, hogy tegnap hatan voltunk, meg a hajtók, még sem láttunk szarvast. De iszen mondtam már, hogy azok nem tudnak vadászni. Nagyon megtisztelőnek találtam hogy eszerint engem másformának itél, de mégsem értettem. Elibém állott, elkezdte hévvel magyarázni: — A szarvasok itt vannak; — minden laposon láttam a csapájokaí a sárban, ahol leszakadt alaííok. Ide jöttek, tudom. A szelünk kitűnő. Tessen elállani emellett a nagy égerfa mellett; a többi ez én gondom. Olyan meggyőződéssel suttogott, hogy elmosolyodtam. Mégis szeretném tudni, kezdtem, de nem engedte, hogy folytassam. Kiterítette a balíenyerét előttem s a csuklója tájékára bökött a jobbmutatóujjával. Mink most itt vagyunk, — magyarázta, — innen jöttünk, (a karja felé mutatott,) a sűrűség itt van, (a tenyere közepét kopogtatta), én pedig felmegyek a középső ujjam hegyére, ahol ez a tábla a legkeskenyebb. Onnan ballagok visszafelé a muíatóujjamon végig; a kisujjam mellett a nagy viz van, annak a szarvas most neki nem megy; én majd tartom őket a túlsó oldalon és ha elindulnak odabent holíbizonyossággal rátérnek a rendes váltójokra, — ide! — érti-e már? — Értem, értem, de nem jobb lett volna még egy pár hajtó ? igy nagyon is könnyen kitörhet a szarvas. Sohasem felejtem el azt a lesajnáló pillantást, amelyet rám vetett. Éppen ez az! — mondta, igy éppen nem tör