Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Kettesben

136 ját sűrű szederinda fonta szövevényessé, s itt helyenkint fehér szalagokat hagyott a gyér hó, amely jobbára elfogyott már. Gyönge szél lengett, de annál csípősebb. Hűvös volt, s az erdőben mintha folytonos csöndes, óvatos moszatolással jött volna utánunk valaki. A szél surrant a nyomunkban mindenütt. Csudálatos, lilaszínü ködök húzódtak odalent messzire; megállottam egy pillanatra, hogy nézzem. Akkor láttam, hogy csak a sűrűsödő fűzbokrok vesszőinek a vége olyan lilás és amint százezrével vannak egymás mellett és egymás fölött, attól tetszik olyan dércsipte-pirosasnak, fagyosan lilásnak az egész. Kánya visszafordult. Most először, amióta elindultunk. Intett a fejével, hogy ott semmi sincsen. Őt csak a vadállat érdekelte. De negyedóra múlva ő volt az, aki hirtelen megállott. Akkor már kint voltunk az öreg erdőből és a fiatalosnak egy léces része mellett haladtunk ütemes egyformasággal. Ledobbanf és megemelte a kalapját. Itt volnánk, mormolta. Kérdően néztem rá. Ő visszakérdezett, szóval: — Semmit sem lát? Ugy vizsgáltam végig a környéket, mintha diák lettem volna, aki éppen vizsgálatot tesz. Benső röstelkedéssel vontam vállat: — Nem én. — Itt van előtte a kitiport váltó; a legjobb szarvasváltó. Látja ? . . . Hogyne láttam volna. De hát íudhattam én, hogy ő mire gondol? — Nem baj; — csak tessen most tisztán meg-