Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Lubin útvesztőin

151 derekam. Akármi lesz is, érzem, végét járom a „mulatságnak'"; a bika folyvást vonul, s én nem birom vele a megerőltető versenyt lábujjhegyen, mert a zizegő száraz levelen máskép éppenséggel nem birnék riasztó zaj nélkül lépni. Még egy utolsó próba ... Most lent van a bika a hajlatban; onnan vonul fel a teknő széle felé; utána lopódzom, a mélyedés eltakar, onnan a zörej sem hallik úgy; elszántan sietek át a teknőn s vonalról-vonalra emelkedem ki azon a tájon, ahol a bikát sejtem. Ott sötétlik nagy teste egy kis tisztás szélén, amelyre éppen kilépni készül a sutái után. A ritka erdőben hirtelen tüní szemenbe s most minden kínlódásom jutalmát élvezem a gyönyörű látványban. Csakhogy nincs időm sokat gyönyörködni; másodpercig tart az egész látomány, aztán megint eltünhetik a sűrűbb erdőségben. Most kilép a tisztásra s elbődül. Agancsát végigfekteti a hátán. Az agancsa koronája túlnyújtózik ilyformán egész testén. Charman nyugtalanul zihál. Lőni! lőni! — sürget. Bizonyos, hogy kétségbeesve vakaródzik ; de azt most nem látom. Sokkal szebb képben gyönyörködöm. Egy suta megugrik, a bika után rúgtat, kocogva. Nem várhatok tovább. Emelem a puskámat. Egy dörrenés, és a Lubirt oldalán végigrobajlik a vágtató szarvasfalka. De a nagy bika ott fekszik azon a sziklapadon, ahova lezuhant. Emelgeti a fejét. Ránk néz, amikor sietve közeledünk; azután elnyúlik. Charman boldogan és egész lelkéből vakaródzik. Aztán szabályszerűen átnyújtja a kalapjára tett véres galyat, a szarvasvadász diadala jetét.