Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Lubin útvesztőin

130 abban ? ez itt a lidércek és boszorkányok völgye, ügy képzelem. Mintha még egy szarvasbika bőgne most odafent. Charman megvakarja a füle tövét és mosolyog. Az „echo!" suttogja. Csak a visszhang bolondít bennünket. Pedig milyen szép lett volna két basszista, aki egymást kíséri duettben. Zihálva, lihegve, félig előre hajolva, néhol szinte mászva, csak előre mindig, és csak utána mindig! Megyen előttünk folyvást; kilométerek fogynak s mégis csak húzódik, arrább, arrább; már tízszer otthagytam volna fáradtan, reményt vesztve, a zörgős haraszton nehéz lépéssel zajoskodva; de a szerelmes nagyúr egyre bőg s ezzel csalogat, kitartásra biztat. Már nem lehet messzire; a ritkás erdőben nem merek nyomába sietni, de ahol sűrűbb a lomb, ott talán nem vesz egykönnyen észre; előveszem a csalogató csigát s belebőgök a vetélytárs dühös, kihívó szavával. Felel rá, de nem fordul meg, nem jön; félti az asszonyait; azok valami hegyiíiszíás felé siethetnek, zamatos legelőre; hárembasájok mindenütt a nyomukban. Ah, most éppen felölök leng a szellő; hozza magával a bika átható bűzét; érezni azt ilyenkor, a bőgés évadján, messziről is. Az egész katlan úgy megtelik vele, hogy szinte jó volna szellőztetni. Megcsúszom, majdnem hanyatt estem . . . riadtan hallgaíódzom: nem hallani-e vájjon a szarvastehenek halk menekülését; ők sokkalta vigyázóbbak most, mint a mámoros bika. Ahány suta, megannyi őre a nagyúrnak; mind résen van s ha bajt érez, jelez és eliramlik. A bika pedig nem marad el tőlök. Egyik hajlat a másik után; árok, völgy, kapaszkodó, meg újra völgy, sorjában; már szinte reszket a térdem; sajog a bokám, száraza torkom és merev a