Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Lubin útvesztőin

126 hegy, amelynek sziklás bordázatán laknak a legszebb szarvasbikák. A vének, a hatalmasak, a hozzáférhetetlenek. Amelyeknek szinte lehetetlen a közelségűkbe jutni. De amelyek épp' ezért olyan kívánatosak és mágnesesek. Annál jobban vonzzák a vadászt, minél inkább vasból van mindent elbíró szervezete. Csakhogy a Lubin legszebb részén borzasztóan nehéz és fáradságos a mozgás. S amellett zajos is. A kőpárkányon és a sziklatömbökön, az élesen rovátkolt, össze-visszatört hegybordázaton vezet is cserkésző út, nem is. A gummitalp alól minduntalan kigördül a laza kavics, vagy a billenő kődarab, s kattogva-csattogva hemperedik le a zord talajon. Ahol pedig a kőzet kevesebb, ott az örökké kavargó szél zizegő szőnyeget terít hervadt falevélből az úgyis alig látható ösvényre, amelyről így vagy letéved az ember, vagy csetlik-botlik, süppedezik rajta a zörgő haraszt között. Nincs olyan süket szarvas, amely ezt a szokatlan zajt pár száz méteren belől kiállaná. Ráadásul a szél kiszámííhataílanúl szeszélyes fordulatokkai csalja meg a vadászt lépten-nyomon s viszi a szimatját a neszes szarvas felé, amely a gyanús és rettegett jelre nyomban világgá megy. Ilyen a Lubin. Pedig, amikor Charmant megkérdeztem, hogy merre akar vezetni, gondolkodás nélkül mutatott a Lubinra és elégedetten vakaródzott hozzá. Ő már ezzel fejez ki mindent: örömet, boszszúságoí, jókedvet, rosszkedvet, reményt és lemondást. Művésze a beszédes vakaródzásnak, amivel könnyít magán és amivel mindent kiegészít, amit hiányosan és szűkszavúan mond el. Amikor a Lubin aljáig eljutottunk, Charman nyugtalanul kezdte a tarkóját vakargatni.