Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

A Lubin útvesztőin

127 — Mi a baj ? — kérdeztem. — Rossz a szelünk, — felelte. — Meg kell kerülnünk a fél hegyet. Nehéz cserkészetünk lesz. Istenem, még ez is! Hisz a Lubinon mindig rossz a szél, mert mindig bizonytalan. Forog ide-oda, mint a kerge birka. Jó ha egy héten egy nap van, amikor nem bolondít. S nekem most nincs is több időm a kísérletre ennél az egy napnál. Hát csak kerüljük meg akár az egész hegyet. Ezeket az erdőket minden pontjokon gyönyörűség járnom. A görbe, vén tölgyek idelent s a sudár bükkös odafönt, mind kedves ismerősöm. Mennyi verőfényt és hány záporesőt értem meg már köztök és alattok ! . . . Valami fölmordul odafent! Mintha ércharang kondult volna mélységes basszussal. Charman ujjongva vakaródzik. — Ez a ,,mi" bikánk; már kezdi! — mondja boldogan. A „mi" (!) bikánk újra bőg. Hosszasan tülköl és szerelmesen. Vége most már a tűnődésnek, a felhők lesésének, az aranyfény káprázaíainak. Most az igazi cserkészet kezdődik, amikor minden mozdulattal a sompolygó árnyékot utánozzuk, amelytől úgy irigyeljük szellemtestét, nesztelen suhanását. Az igazi cserkészet mindenütt nagy vadászművészet ; hisz' megfeszített, nem lankadó izommunkát kíván és teljes fegyelmezettséget; mindent meglátó és megértő figyelmet; aztán tökéletes ismeretét a vad természetrajzának, sőt helyi szokásainak. A vadforgók is beszélnek, azoknak a nyelvökön tudni kell; a megközelített vadat megtéveszteni, észrevétlenül maradni a döníőpillanatig, sőt akkor is; sokszor a végsőkig kimerítő feladat, amelynek a sikere