Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Tűz az égen

118 Ahány szarvasbika azután elém került, mind olyannak tetszett, mintha paródiája volna annak a hatalmasnak. A legszebbek is csak kisöccsei ha lehettek volna. Lombos agancsát a vastag sötét szár mentén és végén fehérhegyü simára csiszolt dárdák tették díszessé és félelmetessé. Mindegyik agancsszár koronája óriási tenyérben végződött, amelyből vaskos hosszú merevhajlásu fehérvégü csontujjak meredeztek. Még a teste tömege is kétakkora volt, mint a közepes jó bikáé. A hideg is kilelt, hogyha a hangját meghallottam. Ösmertem már azt a különös, erőszakos, követelő, megnemalkuvásí és hajlíthatatlanságot eláruló hangot, amely néha olyan volt, mintha a föld gyomra korogna. Mentem utána mohón, szerelmesen; az eltikkadásig, a szájam padlásának a kiszáradásáig. Olyan sűrűségben ordítozott, tombolt és hajszolta asszonyait, hogy lehetetlen volt megközelítenem. Próbáltam utána csúszni, amikor alkonyatkor kifelé húzódott; megkisérletíem, hogy megelőzzem valahol az útja vonalán és végre legalább egyetlenegyszer küldhessek számára egy névjegyet, ólomból. Minden erőlködésem csak arra volt jó, hogy megbizonyosodjam a forgója vonaláról. De nem volt ott sem cserkésző út, sem más elfogadható nyílás; ha nem akartam végkép elrontani a halvány vakszerencse reménységét, akkor nem is volt szabad botorul erőszakoskodnom. Hisz' az ilyen magányt és teljes biztonságot követelő nagyúr, ha észreveszi, hogy a háborgatás éppen őneki szól, úgy elriad s úgy eltereli az asszonyait valamely más tájékra, hogy üthetjük azután a nyomát bottal. Mondom, már egy hete bolondított s én nem úntam meg a folytonos bizonytalan szerencsejátékot