Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Tűz az égen

119 avégetí, hogy valahára a szivem szerint találkozzam vele. Hisz' azt már tudtam, megértettem, hogy ehhez minden vadászgyakorlatomra és teljes kitartásomra lesz szükségem. Ez a bika sehogy sem olyan volt, mint a többi; ez még véletlenül sem mutatkozott rá nézve veszedelmes időben olyan helyen, ahol meglephettem volna. Ez még bőgni is csak akkor kezdett, amikor emberszem már föl nem fedezhette a sűrű bokrok között. Szárnyamnak kellett volna lenni, hogy olyan nesztelenül surranjak hozzá, amit észre ne vett volna. Egyszer felkapaszkodtam utána a környék legmagasabb hegycsúcsára, ahova akkor „visszavonult" a kezdődő világosság elől. Hajnal volt még, amikor elkezdett a sziklás hegyoldalon fölfelé húzódni. Abból, hogy vad harsogása szinte szabályos időközökben visszhangzott végig a susogó erdőségen, sejtettem, hogy az asszonyai ott vannak előtte s azok valamelyike után különösebben bomlik. Talán valami szende szüzecske ingerelte; annak udvarolt és vallotta a szerelmet. A karcsú kis menyasszony lepkekönnyűséggel libbenhetett előre arrább. feljebb, és csalogatta maga után a szerelmes dalnokot. Lihegve igyekeztem a néhol megingó, félrebillenő kőtörmeléken egyensúlyban maradni, zajt nem ütni. A sziklalapok közt lyukak, mélyedések voltak; ahol nem volt a talaj tiszta kőzet, ott avarfű meg haraszt zizegett minden lépésem alatt; nagyon nehéz volt ugy tenni le a lábamat, hogy követ ne mozdítsak ki a helyéből, hogy lyukba ne lépjek, hogy száraz ág ne pattanjon el s haraszt ne kezdjen sírni a talpam alatt. Húszszor is megállottam, azzal, hogy abbanhagyom. Hisz' lehetetlennek éreztem, hogy „lépést" tarhassak vele, anélkül, hogy egyszer