Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Esik az eső

113 észre. Alig pár lépésnyire tőlem megtiport vadválíó vonala sötétlik. És a sáros nyomok mellett disznótúrás árkai vonulnak. Halk zörrenés!... Odapillantok és meresztett szemmel várok. Egy mozgó sötét vonal, egy eleven kötél csúszik el előttem a kövek egyike alá. Kigyó lakik a dőlt fa alatt, itt jobbra tőlem; előlem menekült most a megerősített kaszamátás várba. Milyen homályos gyászos, elhagyott és halálosan sivár itt az erdő! . . . Vagy csak az eső teszi?! A nyirkos, ködös zúg, amely körülvesz, nem mutatja az élet nyomát seholsem, éppen csak azon a vadváltón. De ha a nap hirtelen kisütne és telehintené ezt a kietlen zugot a fényével: rögtön úgy tetszenék, hogy kápolna van itt, kőoltárokkal és csüngő díszeivel az összecsapzott lombmaradványoknak. A magasan nyíló ablakok mind kékre volnának festve. Azokon át kukucskálna le ide a mosolygó ég . . . S ehelyett csak esik, esik esik; az özönvíz jut eszembe és kinézem a dőlt fák közül a legvastagabbat, újkori Noé-bárkájának. Tompa dörrenés téríti vissza kalandozó képzelődésemet. Lőttek-e, vagy talán egy korhadó faóriás zuhant le fáradtan a kezdődő enyészet karja közé?!... Utána megint csend. Álmosító, halk esőhullás. A legkisebb szellőrezdülésre megered az összegyűlt zápor a csupasz gályákról; s ha újra szélcsend van, akkor megint csak az apró harmatot hintő köd szálldos lefelé, hidegen. Olyan állandó moszatolás neszez, mintha minden bokor alján, minden fatörzs mohos gyökérágai közt egerek suttyognának. Hallgatom és szinte megfeledkezem arról, hogy tulajdonképen miért is vagyok itt. Nézem a nagy bükk oldalán a fehéres foltokat, Bársony /.: Az erdő könyve 8