Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Esik az eső

114 olyanok, mintha a fát bemeszelték volna. Alig van göcs az egész rengeteg fatesten. — Kopkopkop!... hallom hirtelen, sokkal erősebben, mint az imént az esőt. A bükk világosszürke háncsán szemembe ötlik valaki, aki az „eső-zajt" olyan erélyesen utánozza. Egy „csuk" van ott, egy kis vafágó madár; furcsa kis törpeség — tömpeség. A teste zömök és farka alig van; a csőre hegyes, mint az ár; és fejjel lefelé szökdös végig a fán, miközben szorgosan rovarászik és folyvást kalapál. Ha most jönne a vad, elszökhetnék mellettem, olyan szórakozottan ácsorgok; olyan gépiesen nézelődöm. Az eső csak esik és a köd odafent most is csak olyan szürke lepedőt tereget széjjel; bizonyos, hogy ma már ki nem derül; ma már az eső el nem áll. Várok-várok; magam is mintha korhadó fatörzszsé változnám. Kezd már közönyössé válni rám nézve: jön-e vad, nem jön-e; a hosszas ázást-ácsorgást rég' megelégeltem, az esős őszi nap hangulatával rég' beteltem. * Hangok!... Emberek jönnek; egy vakűíon kapaszkodnak fel a völgyből, a méiy hajlatból, s egyszerre csak itt vannak előttem. A hajtók! . . . Akiknek volt eszök, hogy ebben az esőben ne rázzák a nyákok közé a kövér cseppeket, amelyek minden bokorrezdítésre rájok szakadtak volna. Egymás nyomába lépegetve bújnak, osonnak, sompolyognak végig az erdőn. Miatíok viheti az ördög a vaddisznókat. Amikor meglátnak, bambán, zavartan néznek hol rám, hol egymásra. Szidástól tartanak. Dehogy is bántom őket. Hátha nekem adnák ezt a hegyet