Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Esik az eső

112 végig, mire — valahára — a nagy sűrűhöz bírtunk levergődni. — A vaddisznók itt vannak! . . . Suttogva mondta és hozzátette : az urak a hajlaton alól állanak; más űton mentek oda, nehogy mindnyájan együtt nagy zajt üssünk. Itt bátran lehet lőni mindenhová. Katonásan szalutált s ellépett. Körülnéztem. Mögöttem sziklafal és kőbe kapaszkodó vén fák rendetlen serege. Ledőlt óriások, a melyek csontvázzá csupaszodtak már az idők során, amióta a kérgöket lemardosta rólok a mulandóság. Keskeny ösvényen állok és mellettem jobbra-balra egy-egy korhadó dőlt fa. Mohok és gombák dohos szaga terjed. A sűrűség pedig alattam nem hogy járhatatlan, hanem átláthatatlan. „Kopkopkop" . . . esik, egyre esik ; még jobban, elszántabban, mint odafenn a hegyen. Itt a sok nagy fáról csupasz sziklalapokra potyog az öreg cseppek sokasága; a haraszt alatt titkos erek élednek és láthatatlanul csobognak, folydogálnak. Micsoda vad szenvedély kell ahhoz, hogy még ilyenkor is merje valaki remélni a jó szerencsét, amely lövéshez juttatja. És mink akik most itt ázunk, mind ilyen vakmerően reménykedők vagyunk. Tűnődve hallgatom a szinte szakadó esőt és lesem a kürtjelet, messziről. Amikor az fölhangzik, akkor kezdődik a hajtás. Alighogy rágondolok: mintha méh dongana valahol, óriás méh, elefántnagyságú méh. Tülkölnek odalenn. Még egyszer körülvillan a szemem, keresem az erdei nyílásokat, az alig arasznyi világosságokat, ahol az átváltó, átugró vadat tisztán láthatom. Megakad a szemem valamin, amit csak most veszek