Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Itt járt

108 mikor összeér a kellő; éppen az erdő szélén vagyok. Előliem már csak bokrok; azok fölött nézek végig a messzeségbe vesző, szeszélyesen kanyargó nagytisztáson, a melynek egy merész lendűlése a „Szívszakaszíó" ormára csalja tekintetemet. Felséges panoráma. A bérctetőn csillog valiami. Az a kelő Nap lángja, a melylyel az orom már pirosítja magát. De alant még világos árnyék terül a nyilt völgyre, mintha felhős volna az ég. Pedig csak ő felsége, — a Nap, — nem látszik innen, a hegyfalak miatt. A hegyoldal hajladozó síkján színes bokrok, fehér fatörzsek, barna szikiabütykök. Mind mozdulatlan ; nincsen közte élet. Ahogy végigvillan kutató szemem a tájékon, lenézek magam elé is, hogy lássam, hova lépek. S ime, a nedves, nyirkos ösvényen egy beszélő nyom állit meg. Élesen bemélyedő csapája egy erre átváltott nagy szarvasbikának. Itt járt! . . . Talán az éjjel; vagy talán aközben, mialatt én az imént, alig egy órája, még a hold fényfolíjain merengtem. Egy mindennel jóllakott öreg úr lehetett, aki azóta már pihen sűrű íuskulánumában és visszavárja az estét, az éjszakát, amikorra a szerelem bűvös fönix-tűze újra megfiatalítja.