Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Itt járt

107 Egyetlen egyszer szólt a „koronás ur", — a kit keresek; a ki után sóvárgó vággyal, szívós kitartással járok; akiért nappallá teszem az éjszakát és éjjelé a nappalt. Nyilván sok asszony volt már körülötte; számottevő vetélytárs pedig nem háborítja múló nászát. Nincs oka izgulni. De az az egyetlen felharsanás is azt mondja: „itt vagyok!" * Mintha megint zörögne a bokor. Valóság-e ? . . . Vagy csak képzelődöm?! . . . Félig nyitott szájjal hallgatódzom s majd kinézem a szemem világát. A hajnalt percről-percre közelebbről érzem. A levegőnek már nincsen csillogása-fénye ; már a szürkület lengeti, íeritgeti leplét, a melybe a ködöket lassan göngyölgeti. Messzelátóval kutatom át az egész hegyoldalt s mire fölfedező munkámmal elkészülök: már a pitymallaí is átadja helyét a hajnalnak. Most már vége az erdei titokzatosságnak ; a tündéri tényfolíok elsikkadtak; a fák köze mindenütt homályos. Indulok feljebb-kiljebb. Ha eddig a lopódzó vadállat lépésével léptem: most a prédáját szimatoló ragadozónak az óvatosságával haladok előre. A nagy erdő szélén vagyok, fent a hegytetőn, a honnan elláthatok a mélyedő vágásra; a tar-területekre; a hol a gyér bokrok közt mindenütt megpillanthatom a legelő szarvas barnás csuháját. Meglapulva a fák alatt, folytonosan fedezet mögül szemlélődöm, úgy vonulok végig a hegygerinc oldalán, a mely nemsokára összeolvad az idáig kapaszkodó szívszakasztói völgyhajlattal. A