Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Itt járt

105 Az „erdei kakas" szól és felelget egymásnak. Ebből is tudnom kell, hogy az éjszaka haldoklik. Pedig a hajnal, minden jel szerint, még messze jár. Még sárgán fénylik a hold vastagra mázolt „C" betűje s a hegyek élesen rajzolják az égre körvonalaikat. Mindenen mintha fátyol volna. A zöld sugár tompán vonja be zománcával, a mire ráesik, s attól az éjszaka patinája terjed. Már a nagy erdőben vagyok s kanyargó sötét csíkon, a cserkésző-út el-elvesző ösvényen, lépdelek feljebb-feljebb. Halkan, óvatosan, lassan lépegetek; — meg-megállok. — Pihenek s fülelek. — A holdat már nem látom; de fénysávjai kisérnek a fák közt. Vaksötéíség mellett világos foltok vannak. Az ágak s galyak közt hideg derengés szűrődik át s megfekszik körülöttem. Füldöntúlinak tetszik minden s a másvilágot érzem. Álomország szunnyadása ez, nyitott szemmel. A fényfoltok nesztelenül siklanak arrább-arrább, a hogy a vándorló égi lámpás sugársávjai rajzolgatják. Elmondhatatlan gyönyörűség van abban: nézni-lesni az erdő lassan mozduló fényjáté kát, a melytől a sziklatömb figyelő vadkannak s a száraz, göcsös ág rejtőző szarvas agancsának tetszik. Ösztönszerűen úgy lábujjhegyelek, hogy el ne riasszam egyiket sem. A hegyoldalról már látom a túlsó bérchajlaíot, a mely hanyatt-homlok zuhan a szakadékba. Ott az „oszlai árok" vadul megtépett lágyéka sötétlik. Oda a hold sem süt. A kőgörgeteg közeibe alig bír ott a cserje gyökere belekapaszkodni. Lent, a sziklalágyék alján, pedig dideregvacog a hegyi patak. Itt most meg kell állnom. Meg kell várnom a hajnalt, a ki vágtató lovon jön. A száguldó hajnalparipa sörényének a lobogásától feltámad a szél. A