Bársony István: Az erdő könyve, Erdei élmények és elbeszélések / Budapest, Singer és Wolfner, cop. 1918. / Sz.Zs. 1627

Itt járt

104 ban ennél — morgó kezdettel harsan fel az erdők harci kürtje s elhaló dörejként száll át egyik hegyoldalról a másikra. Ott egy szarvasbika búgja szerelmi dalának hanyatló vallomását. * Hajnali négy órakor még teljes-tökéletes az éjszaka odakint. De azért mégis világos az éj. A milyen világos a félig elfogyott holdtól lehet. Kilépek a vadőrtanyáról, a mely rejtett fészekként búvik meg az erdőkörnyezte völgyben, s széjjel nézek. Jobbra-balra tőlem derengő fényben fürdik a „Deszkás" széles völgye. Előttem az oroszi hegyek egy kimagasló orma nyujtódzik felfelé s meggörbíti aközben a hátát. Oldalvást sötétlik a „Drénó" óriási teste, mint valami elnyúlva pihenő hüllőgigása a régesrégen elmúlt őskorszaknak. Vele átellenben, — nekem most éppen láthatatlanul, — bámul le az egész hegycsoportra a „Szívszakasztó" kopasz, vén feje; alatta a tarvágásos csúcsnak, vannak a buja sarjerdőí nevelő hajlatok, a hol a zamatos erdei legelőt ilyenkor a szarvas dézsmálgaíja. Lesem a szél járását s a fuvalommal szemközt elindulok a völgyben. Eleinte ritkán használt szekérút gyepén lépdelek s csakhamar érzem vadászcipőmön át is a harmat hűvösségét. A hold itt még lámpást tart elém. De egy hajlatos ösvény a nyilt területről csakhamar a nagy fák közé csábit s akkor a lámpásom csillogását elfogja a lomb. Sötétben haladok; kalauzom a csacsogó patak, a melynek egy szál deszkás „hidján" át kell mennem. A „hidat" megtalálom. Túl rajta már lassú kapaszkodó következik, fel a hegynek; a „Szivszakasztó" szomszédságára, az „Árpahelyek" nagy erdővel borított gerincére.